Szabad gyökök, mint első számú közellenségek

Nem sokkal a szabad gyökök/reaktív intermedierek megismerését követően (az ötvenes évek közepe táján) Denham Harman kimutatta, hogy a szabad gyökök sejtkárosító, mutagén és rákkeltő hatásúak, és felvetette, hogy az öregedés is a szabad gyökök folyamatos „aknamunkájának” eredményeként alakul ki. A szabad gyökök biológiai rendszerekben játszott szerepét akkor kezdte igazán elfogadni a tudományos közvélemény, amikor McCord és Fridovich felfedezte a szuperoxid diszmutáz (SOD) enzimet, és leírta a működését, mely szerint a szuperoxid nevű szabadgyököt alakítja oxigénné és hidrogén peroxiddá (egy másik reaktív intermedierré, melyet aztán más enzimek, mint például a kataláz és a peroxidázok alakítanak át, illetve bontanak el.). Ezzel egy csapásra igazolódott, mind a szuperoxid, mind a hidrogén peroxid biológiai rendszerekben történő előfordulása, és elindult a szabadgyök biológia virágzása. Az utóbbi egy-két évtizedig azonban a reaktív intermedierek sejt- és szövetkárosító hatásainak vizsgálata volt az uralkodó irányzat: fény derült a szabad gyökök sejtalkotó makromolekulákat (fehérjéket, nukleinsavakat, lipideket) károsító hatásaira, és mindennek jelentőségére a gyulladásos betegségek, a különböző szervkárosodások (pl. szívinfarktus, stroke, Parkinson kór), a szepszis, a sokk, a cukorbetegség és szövődményeinek kialakulásában. Mindezekben (és más) kórállapotokban sikerült igazolni a szabad gyökök/reaktív intermedierek fokozott termelődését és az általuk kiváltott makromolekula károsodásokat és a következményes sejt- és szövetkárosodást. Mindez – a reklámokon és a médián keresztül - beszivárgott a köztudatba is, és oda vezetett, hogy a szabad gyököket semlegesítő antioxidánsokat, mint minden baj megelőzésére és gyógyítására alkalmas csodaszereket kezdték propagálni. Hogy ez mennyire megalapozott, arról szól majd a következő blogbejegyzés.