A szabad gyökök esete a "jó halállal" a csontokban

     Az előző blogbejegyzésben tett ígéretemnek megfelelően itt szeretném ismertetni, miért is lehetnek fontosak a szabad gyökök/reaktív intermedierek a csontjaink fejlődésében. A csontjainkat sokan mint egyszerű, sok érdekességet nem rejtegető, statikus szerveknek képzelik. Hogy ez mennyire távol áll az igazságtól, az leginkább akkor mutatkozik meg, amikor egy csont eltörik, vagy megváltozik a csontra eső terhelés. Ilyenkor működésbe lépnek azok a sejtek, melyeknek a csontok kialakulásában is szerepe van, és új csontszövet építésével segítik a csonttörések gyógyulását, illetve a csontok alkalmazkodását a megváltozott terheléshez. (Arról itt terjedelmi okokból nem lesz szó, hogy a mérleg másik serpenyőjében persze ott vannak a csontszövetet egyidejűleg lebontó sejtek is, melyek úgyszintén fontosak az új, illetve a megváltozott terheléshez idomuló csontok kialakításához.). Az új csontszövet építésének egyik legfontosabb őssejtje az ún. mezenchimális őssejt, melyek - megfelelő körülmények között - csontsejtekké differenciálódnak. Ezt az átalakulást kísérletes körülmények között az is mutatja, hogy a sejtek elkezdik termelni a csontok sejtközötti állományára jellemző fehérjéket, és kalciumsókat is leraknak ebbe a mátrixállományba. Ez utóbbi folyamatot mineralizációnak nevezzük. Kísérleti eredményeink azt jelzik, hogy a differenciációnak indult sejtek szabad gyököket termelnek, és ezeknek a semlegesítése (antioxidánsokkal) gátolja a csontosodás folyamatát. Igazoltuk azt is, hogy a differenciáció során termelődő szabad gyökök DNS törést okoznak, beindítják a DNS hibajavítási mechanizmusokat (pl. aktiválják a DNS törés helyét egy biopolimerrel megjelölő enzimeket), és végeredményben sejthalálhoz vezetnek. 

     Ezen a helyen jó esély kínálkozik az "ellendrukkereknek" arra, hogy felkiáltsanak: "Ugye megmondtam, hogy a szabad gyökök termelése bajt jelent?". A helyzet az, hogy nem egészen. A csontokban a sejtek természetes sorsa a pusztulás: a differenciáció végén a sejtek több mint 80%-a elpusztul, és anyagaik (többek között az általunk a sejtdifferenciációban kimutatott, a DNS hibák megjelölésére szolgáló biopolimerek) beépülnek a csontokba, és a kalcium kötésében játszhatnak szerepet. 

     Ez a történet szépen példázza, hogy mind a szabad gyökök termelődése, mind a sejthalál lehet élettani folyamat, és nem feltétlenül azonosítható kóros elváltozásokkal.

Szabad gyökök a csontban: jó ez nekünk?

Egy pár éve érdeklődésünk a sejtek differenciációjának tanulmányozása felé fordult. Ehhez egy felnőtt típusú őssejtet, az ún. mesenchimális őssejteket választottuk modellként. Ezek a sejtek főleg abban különböznek a nagy publicitást kapott embrionális őssejtektől, hogy - velük szemben - már nem képesek létrehozni a szervezetünk bármelyik sejttípusát, csupán néhányat ezek közül. Jelesül főleg porc, csont és zsírsejtekké tudnak differenciálódni.
Sikerült is ilyen sejteket izolálnunk méhlepényből, és elsőként a csontsejt irányú differenciációt kezdtük rajtuk tanulmányozni. Ennek során azt tapasztaltunk, hogy a csontirányú differenciáció során ezek az őssejtek szabad gyököket termelnek, és - meglepő módon - ezek a gyökök segítik a csontirányú differenciáció folyamatát. Ezzel egy újabb élettani (és nem "pusztító") szerepet rendelni a sokak által kárhoztatott szebad gyökökhöz. Hogy pontosan milyen módon segítik ezek a gyökök a csontosodást, arról a következő bejegyzésben számolok be.

Gyilkos vagy áldozat?

Az előző bejegyzésben röviden ismertettem a kutatásaink középpontjában álló biokémiai reakciót, a PARilációt, melynek egyik - általunk is vizsgált - biológiai szerepe a sejthalálhoz kapcsolódik. Érdekes módon a PARiláció egyrészt segíthet megvédeni a sejteket a sejthaláltól, másrészt játszhatja a kivégző osztag szerepét is. Ennek a kettősségnek a megértése első hallásra problémásnak tűnhet, de végül is magyarázható. Arról van szó, hogy enyhe DNS károsodás esetén a PARiláció a sérülés helyének megjelölésével, és a hibajavító rendszer célrairányításával elősegíti a károsodott DNS javítását, és ennek révén a sejt túlélését eredményezi. Ha viszont javíthatatlanúl súlyos károsodást szenvedett a DNS, akkor a PAR polimer képződése több útvonalon is a sejt elpusztításához vezet. Ezek az útvonalak a következők:
1. A PAR polimer szintézisének alapanyaga egy NAD nevű vegyület, amely a sejtek energiatermelő folyamataiban fontos szerepet játszik. Intenzív PARiláció olyan alacsony szintre csökkentheti a NAD mennyiségét a sejtben, hogy ez elégtelen energiaellátáshoz vezet.
2. A sejtek energiaellátásában a cukrok bontása (glikolízis) kulcs-szerepet játszik. A glikolízis egyik fontos lépését katalizáló enzim PARilálódva gátlás alá kerül, így a glikolízis erősen lassul és romlik a sejtek energiaellátása.
3. A PAR molekula a sejtmagból kijutva a mitokondriumok felé veheti az irányt, ahonnan kiszabadítja az egyik sejthalálútvonalat beindító fehérjét (AIF= apoptózist indukáló faktor).

A címben feltett kérdésre visszatérve tehát a helyes válasz: gyilkos ÉS áldozat szerepét is játszhatja a PARiláció a sejtekben. Amíg a károsodás javítható, addig a sejt túlélését eredményezi, de mihelyst túllépi a javíthatósági küszöböt a sérülés mértéke, a PARiláció a sejt elpusztításához vezet. Ez a szervezet szempontjából "racionális" szabályozás, hiszen az intenzív, nem javítható DNS károsodás akár daganatképződést is eredményezhetne, ha a sejt megváltozott DNS-sel túlélne, amit a PARilációs sejthalál megelőzhet.

És mi mit kutatunk a szabadgyökökkel kapcsolatban?

VIGYÁZAT! AZ ALÁBBI SZÖVEGBEN A NYUGALOM MEGZAVARÁSÁRA ALKALMAS KIFEJEZÉS IS SZEREPEL!

A blog témájának választása valószínűsíthette a kedves olvasó számára, hogy a blog szerzője is szabadgyökökkel fertőzött környezetben tengeti szakmai hétköznapjait. A feltevés helyes, hiszen már orvostanhallgatóként egy olyan munkacsoporthoz csatlakoztam, mely Imre Sándor tanár úr vezetésével a szabadgyökök szerepét vizsgálta egyszerű, biokémiai "öregedés" modellben, és kapcsolatom a gyökökkel azóta sem szakadt meg.
Az általam vezetett munkacsoport a Debreceni Egyetem Általános Orvostudományi Karának Orvosi Vegytani Intézetében a poli-ADP-riboziláció (PARiláció)  biológiai szerepét tanulmányozza. Amikor egy szövegben először írom le  a poli-ADP-riboziláció kifejezést, az még a szakmai közönség részére is vízválasztó szokott lenni: ezotérikus hangzása miatt többnyire ez az a pont, ahol legtöbben befejezik az olvasást. Ha valaki e figyelmeztetés ellenére tovább olvasna, azt megnyugtatom, hogy a PARiláció csupán a fehérjemódosítások egyik formája, melynek révén a fehérjék funkciója ki- vagy bekapcsolható. A kísérleteink középpontjában az alábbi folyamatsor áll:

1. Szabadgyökök termelődése.
2. A szabadgyökök a DNS-ben töréseket okoznak.
3. A PARilációra képes enzimek felismerik a DNS-ben keletkezett töréseket, és hatásukra aktiválódnak.
4. Az aktiválódott enzimek PARilációs módosítást hajtanak végre a DNS törés környékén található fehérjéken, és ezzel jeleznek a DNS hibajavító apparátusának, hogy ezen a helyen teendőjük van.
5. A DNS törést a hibajavító rendszer "befoltozza".

Hogy ez a folyamatsor milyen jelentőséggel bír, és miért lehet fontos az orvostudományban, erről a következő bejegyzésekben írok részletesebben.

Dohányzóknak répastop?

Az utóbbi két blogbejegyzéssel elkezdett sorozatot folytatom, melynek lényege, hogy a
SZABADGYÖK=ROSSZ és az ANTIOXIDÁNS= ÖRÖK ÉLET paradigma helytelenségét szeretném példákkal megvilágítani. Korábban arról írtam, hogy a testmozgás kedvező élettani hatásainak kialakulásához nélkülözhetetlenek a szabadgyökök, és bizony ebbe a folyamatba az antioxidánsok nem a "jó oldalon" kapcsolódnak be. Legutóbb a nagy karriert befutott szabadgyök, a nitrogén monoxid példáján mutattam be, milyen sokoldalúan használja a szervezetünk ezt a gyököt értágításra, idegsejtek közötti kommunikációra és kórokozók elpusztítására. A mai bejegyzésben egy a daganatkutatás területéről vett példával szeretném hangsúlyozni, hogy a szabadgyökök és antioxidánsok szerepe itt sem fekete vagy fehér.
Epidemiológiai vizsgálatokban kimutatták, hogy a sárgarépa és a sütőtök szép piros pigmentje, az antioxidánsként is ismert béta-karotin, csakúgy mint sok más antioxidáns nem rendelkezik rákmegelőző hatással. Ettől talán kevesen riadnak fel délutáni szunyókálásukból, az a felismerés viszont már nagy visszhangot váltott ki, hogy dohányosokban a béta-karotin fokozta a tüdőrák kialakulását. A jelenség mechanizmusa a mai napig nem teljesen tisztázott, de utóvizsgálatokból az is kiderült, hogy a táplálkozással bevitt béta-karotin mennyiségek esetén nem kell számolni a rákkockázat fokozódásával még dohányosokban sem.
Ez a történet - véleményem szerint - több tanulsággal is szolgál:

1. A tudományban a dolgok nem feketék vagy fehérek, ezért célszerű kerülni a leegyszerűsítő megfogalmazásokat.
2. Ha egy - akár természetes, akár mesterséges - anyag hatásairól beszélünk, akkor fel kell tenni a mennyi? kiben? mikor? kezdetű kérdéseket is, hogy pontosítsuk kijelentéseinket.
3. Egy természetben előforduló, és például a táplálékkal bevitt anyag hatása nem feltétlenül azonos a kapszulázott anyagéval, mert más koncentráció-tartomány érhető el vele, és a táplálkozás során több más, potenciálisan biológiai hatással rendelkező anyag kombinációjában kerülnek a bioaktív molekulák a szervezetünkbe.

A címben feltett kérdésre visszatérve tehát "Dohányzóknak répastop?" a válasz: semmi nem indokolja, rágcsálják nyugodtan, de béta karotin tartalmú kiegészítők szedését nem ajánlanám.

A kipufogógáz, a csendes gyilkos és a záptojás, avagy mi köze Alfred Nobelnek a szabad gyökökhöz?

     Folytassuk egy kicsit a szabad gyökök magasztalását. Az előző blogbejegyzésből kiderült, hogy nemcsak szövetkárosító, hanem kedvező hatásaik is vannak, például az edzés jótékony hatásainak érvényre juttatásában. A mai példámat egy még alapvetőbb élettani funkció, az értónus szabályozásának tárgyköréből választottam. Az erek szűkülése és tágulása a vérnyomás és az egyes szervek vérellátását szabályozó, egyik legfontosabb élettani működése az emberi szervezetnek. A 80-as években Furchgott, Ignarro és Murad kísérleteiből kiderült, hogy egy egyszerű két atomból álló szabadgyök a nitrogén monoxid (NO^.) termelődik az érfalban és felelős az egyik fontos értágító mechanizmus működéséért. A felfedezés hatalmas visszhangot váltott ki nemcsak tudományos értéke miatt, hanem azért is, mert a nitrogén monoxid addig csupán a kipufogógáz egyik toxikus összetevőjeként volt ismert. Másrészt a pusztítóként ismert szabad gyökökről nemigen tételezte fel senki, hogy egy ilyen finoman szabályozott, alapvető élettani funkcióban jelátviteli szereppel bírhatnak. Harmadrészt az is hozzájárult a tudományos közvélemény megrökönyödéséhez, hogy az NO egy gáz, és gázokról pedig végképp nem feltételezték, hogy a szervezeten belül jelátviteli, szabályozó szereppel bírhatnak. [Azóta két újabb meglepő, bár nem szabadgyök természetű taggal bővült az élettani szereppel bíró, gáznemű mediátorok családja: a csendes gyilkosként ismert szén-monoxidról (CO) és a záptojás „illatát” okozó kénhidrogénről (H2S) is lehullott a lepel: termelődnek szervezetünkben, és fontos élettani szerepek rendelhetőek hozzájuk.]

     A három fent említett kutató 1998-ban átvette megérdemelt orvosi Nobel-díját, de talán ők sem látták előre a nitrogén monoxid későbbi  diadalútját, melyben olyan - egymástól távol eső - biológiai jelenségekben derült ki a NO^. szabályozó szerepe, mint a falósejtek mikrobaölő funkciója, a memória és a(z) (im)potencia. Valószínűleg a vagyonát a nitroglicerin tartalmú dinamit gyártásával megszerző Alfred Nobel sem gondolta, hogy kezelőorvosa - a sors iróniájaként - egyszer majd nitroglicerin tablettát ír fel neki szívbetegségének kezelésére (a gyógyszer bevételét Nobel visszautasította). A nitroglicerin értágító hatása akkor már jó ideje ismert volt, de csak az 1980-as évek fent ismertetett kutatásai derítették ki, hogy a szervezetben nitrogén monoxid szabadul fel belőle, és ez felelős a szer hatásáért. Hogy Viagrára szüksége lett volna Nobelnek, arról nincs információnk, de e mágikus kék piluláról is érdemes tudni, hogy az NO^. hatását fokozva "emeli férfitársaim önbecsülését".

     A toxikus szabad gyököktől immár eljutottunk a gyógyszerként használt szabad gyökökig visszaigazolva az ősi megfigyelést: ami nagy mennyiségben méreg, kis mennyiségben lehet gyógyszer.

Szaladjunk-e a patikába vitaminokért?

Legutóbbi bejegyzésemben részleteket ígértem az antioxidánsok hasznosságáról illetve lehetséges káros hatásairól. Ez a megközelítés igen leegyszerűsítő (s mint ilyen a tudományos közlésekben kerülendő), de most az egyszerűség kedvéért mégis így próbálom ezt a kérdést megvilágítani.

A címbeli kérdésfeltevés arra utal, hogy vitaminjaink jó része (A, C és E vitaminok) ismert antioxidáns molekula, tehát semlegesíteni képesek a szabad gyökök/reaktív intermedierek sejt- és szövetkárosító hatásait. Tehát a kérdés (Szaladjunk-e a patikába vitaminokért?) úgy is feltehetó, hogy szedjünk-e antioxidánsokat betegségek megelőzésére?

A válaszom a kérdésre az, hogy IGEN, szaladjunk, mert amíg a „szaladgálás” (a rendszeres testmozgás) jótékony hatásai közismertek, és tudományosan alátámasztottak, addig ugyanez nem mondható el az antioxidánsokról, köztük az antioxidáns hatású vitaminokról sem. Tehát szaladjunk, de NE a patikába vagy drogériába siessünk antioxidáns vitaminokért, mert azok akár semlegesíthetik is a testmozgás jótékony hatásait.

De hogy is van ez? A rendszeres testmozgás egészségre gyakorolt kedvező hatásai jól dokumentáltak. Hatására javul a sejtek cukorfelvétele, felgyorsul a sejtek anyagcseréje, csökken az inzulinrezisztencia, nő az izomtömeg és (Norbival szólva) ég a zsír. Ezek – csakúgy mint a testmozgás élettartamot meghosszabbító hatása - régóta ismert tudományos tények, de az a felismerés viszonylag új, hogy a sokat kárhoztatott szabad gyökök/reaktív intermedierek nélkülözhetetlenek e kedvező hatások kifejlődésében. Az egyik legmeggyőzőbb tanulmány az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának lapjában a PNAS-ben jelent meg. A közlemény német és amerikai szerzői mind edzett, mind edzetlen felnőtt önkéntes férfiakat vizsgálva azt tapasztalták, hogy C-vitamin és  E vitamin kombinációja megakadályozta, hogy a rendszeres testmozgás kedvező anyagcserehatásai kialakuljanak. Nagyon hasonló következtetésre jutott egy norvég kutatócsoportis, így egyre inkább bizonyítottnak tűnik, hogy az edzés során fokozottan termelődő szabad gyököknek fontos szerepük van az edzettség kialakulásában, a szervezet fokozott fizikai terheléshez történő adaptációjában.

A következő blogbejegyzésben a szabad gyökök további baráti (és nem ellenséges) élettani szerepét szeretném bemutatni.

Barát vagy ellenség?

Az előző bejegyzésben részletesen írtam arról, hogyan károsíthatják a szabad gyökök/reaktív intermedierek a sejtjeinket és szöveteinket felépítő molekulákat: a nukleinsavakat, a fehérjéket és a lipideket, s hogy mindez sejtdiszfunkcióhoz és akár sejthalálhoz is vezethet. Amikor mindennek jeleit (szakszóval markereit) észleljük, akkor az ún. "oxidatív stresszre" utal. Oxidatív stressz alatt azt az állapotot értjük, amikor - az előbbi javára - felborul a szabad gyökök/reaktív intermedierek termelődése és antioxidáns rendszerek általi megsemmisítése/elbontása közötti egyensúly. Az egyensúly felbomlását okozhatja a szabad gyökök/reaktív intermedierek fokozott termelődése vagy az antioxidáns "elhárító" mechanizmusok elégtelensége. Mindezek alapján valóban joggal feltételezhető, hogy az oxidatív stresszállapotokban (pl. cukorbetegségben, sokkállapotokban, szepszisben) ez az egyensúly antioxidánsok adásával helyreállítható.

Akkor hát irány a patika, és vegyünk antioxidánsokat?

Azt javaslom, ne siessük el, mert a valóság többnyire bonyolultabb, mint első látásra tűnik. Egyrészt a különböző kémiai természetű és hatásmechanizmusú antioxidánsok közé nem tehetünk egyenlőségjelet: mindegyik eltérő specifitással, szelektivitással felszívódással, biológiai hozzáférhetőséggel, stb. rendelkezik. Másrészt a különböző szabad gyökök/reaktív intermedierek  is jelentős mértékben különböznek viselkedésükben, és ezért pontosan ismernünk kell, mikor, melyek és milyen mértékben, arányban termelődnek és járulnak hozzá egy kórállapot kialakulásához. Tehát a kérdés tudományos szempontból elfogadható módon úgy vetődhet csak fel (és mindig egy adott kórállapot adott fázisára vonatkozóan), hogy mely szabad gyököt/reaktív intermediert akarjuk célbavenni, és mely antioxidáns lehet ennek legalkalmasabb eszköze. Ez a kérdés azonban igen nehezen megválaszolható.

A "barát vagy ellenség" kérdés azonban ennél is jóval komplexebb. Eddig különböző, súlyos betegségállapotokat hoztam fel az oxidatív stressz példájának. De mi a helyzet az egészségesekkel? Teljesen másképp vetődik fel az a kérdés, hogy szedjen-e egy egészséges ember antioxidánst, hogy megelőzze az oxidatív stressz kialakulását. Ezen a területen még kevesebb olyan bizonyítékot lelhetünk fel, mely megalapozottá tenné antioxidánsok szedését egészségesekben. Sőt egyre több jel mutat abba az irányba, hogy egészséges szervezetben jobb "békén hagyni" a szabad gyököket, mert nem károsítanak, hanem fontos élettani funkcióik vannak. Sőt akár segíthetnek betegségek megelőzésében is!

Hadd zárjam a havi blogbejegyzést korunk egyik leghíresebb természettudósának, James Watsonnak (a DNS szerkezet egyik felfedezőjének) az egyik legrangosabb orvosi lapban, a Lancet-ben nemrég publikált felvetésével (ld lenti kép), mely szerint az ún. oxidatív stresszbetegségek fő oka nem a szabad gyökök túltermelődése, hanem sokkal inkább az elégtelen termelődésük. Hogy ez alatt mit is érthetett, erről a következő blogbejegyzésben írok.

Szabad gyökök, mint első számú közellenségek

Nem sokkal a szabad gyökök/reaktív intermedierek megismerését követően (az ötvenes évek közepe táján) Denham Harman kimutatta, hogy a szabad gyökök sejtkárosító, mutagén és rákkeltő hatásúak, és felvetette, hogy az öregedés is a szabad gyökök folyamatos „aknamunkájának” eredményeként alakul ki. A szabad gyökök biológiai rendszerekben játszott szerepét akkor kezdte igazán elfogadni a tudományos közvélemény, amikor McCord és Fridovich felfedezte a szuperoxid diszmutáz (SOD) enzimet, és leírta a működését, mely szerint a szuperoxid nevű szabadgyököt alakítja oxigénné és hidrogén peroxiddá (egy másik reaktív intermedierré, melyet aztán más enzimek, mint például a kataláz és a peroxidázok alakítanak át, illetve bontanak el.). Ezzel egy csapásra igazolódott, mind a szuperoxid, mind a hidrogén peroxid biológiai rendszerekben történő előfordulása, és elindult a szabadgyök biológia virágzása. Az utóbbi egy-két évtizedig azonban a reaktív intermedierek sejt- és szövetkárosító hatásainak vizsgálata volt az uralkodó irányzat: fény derült a szabad gyökök sejtalkotó makromolekulákat (fehérjéket, nukleinsavakat, lipideket) károsító hatásaira, és mindennek jelentőségére a gyulladásos betegségek, a különböző szervkárosodások (pl. szívinfarktus, stroke, Parkinson kór), a szepszis, a sokk, a cukorbetegség és szövődményeinek kialakulásában. Mindezekben (és más) kórállapotokban sikerült igazolni a szabad gyökök/reaktív intermedierek fokozott termelődését és az általuk kiváltott makromolekula károsodásokat és a következményes sejt- és szövetkárosodást. Mindez – a reklámokon és a médián keresztül - beszivárgott a köztudatba is, és oda vezetett, hogy a szabad gyököket semlegesítő antioxidánsokat, mint minden baj megelőzésére és gyógyítására alkalmas csodaszereket kezdték propagálni. Hogy ez mennyire megalapozott, arról szól majd a következő blogbejegyzés.

Szabadgyökök vagy reaktív intermedierek?

A szabadgyök kifejezés egészen hatékonyan ment át a köztudatba, és vált az általános (természettudományos) intelligencia részévé. A legtöbb emberben ki is alakult egyfajta kép ezekről a gyökökről és (káros) biológiai hatásaikról. Tulajdonképpen ez rendben levőnek is látszik, de a kutató szeret precízen fogalmazni, így mégis csak helyénvalónak gondolom, hogy picit árnyaljam a képet. Arról van szó, hogy ez a kép - mint az lenni szokott - kissé összetettebb, mint a sztereotípia. A kutatói társadalom ezért preferálja a "reaktív intermedier" kifejezést a "szabadgyök"-kel szemben, mert az oxigénből keletkező, rövid életidejű képződményeknek csak egy része teljesíti a szabadgyökség kritériumát, nevesül, hogy párosítatlan elektronja lenne. Ezek közé a valóban szabadgyöknek nevezhető oxigénszármazékiok közé tartozik pl. a szuperoxidgyök és a hidroxilgyök. Mint a korábbi bejegyzésben említettem, a földi élet alapjának tekinthető oxigénmolekula (O2) is szabadgyök, mely nem is egy, hanem két párosítatlan elektronnal bír (ún. biradikál). Az igen széleskörű biológiai funkcióval rendelkező hidrogén peroxid (H2O2) ugyanakkor nem rendelkezik párosítatlan elektronnal, tehát szabadgyöknek nem nevezhető, de reaktivitása révén egy csoportba sorolódik az előbb említett intermedierekkel.

Kevéssé közismert tény, hogy szabadgyökök (pontosabban reaktív intermedierek) nemcsak az oxigénmolekulából keletkeznek. Az egyik fehérjealkotó aminosavból (az argininből) egy nitrogén monoxid szintetáz enzim nitrogén monoxidot (NO.) szabadít fel, ami klasszikus szabadgyöknek számít. Az NO-t sokan a kipufogógázok egyik mérgezőanyagaként ismerik, holott olyan alapvető biológiai folyamatok közvetítésében is szerepet játszik, mint a vérnyomás csökkentése, az idegsejtek közötti kommunikáció és a fertőzött sejtek elpusztítása. Érdekes módon ez a szabadgyök a szervezetben reakcióba léphet egy másik szabadgyökkel, a szuperoxid anionnal, és a két gyök reakciójának a terméke, a peroxinitrit (ONOO-) már nem szabadgyök, de mégis reaktívabb a létrehozásában aktívan ügyködő "szülőmolekuláknál".

Talán sikerült némi zavart kelteni a fejekben :-), ami arra jó lehet, hogy rávilágítson a tudományos problémák komplexitására, és elejét vegye a sokunkban benne rejlő egyszerűsítő hajlamnak.

Mik azok a szabad gyökök?

Pár napja, amikor elkezdtem ezt a blogot írni, előrevetítettem, hogy még ebben a hónapban próbálom a legfontosabb alapfogalmakat tisztázni. Nem kell félni, nem fog fájni. Mit értünk pontosan szabad gyökök alatt? Kezdjük ott a rég elfeledett kémiatudásunk felfrissítését, hogy a molekulák atomokból állnak, az atomok pedig atommagból, és a körülötte keringő elektronokból. Az atomok összekapcsolódása során kémiai kötések alakulnak ki, mint pl. a kovalens kötés, mely úgy jön létre, hogy a kötésben részt vevő atomok a külső elektronhéjukon található elektronok (az úgynevezett vegyértékelektronok) közül egyet-egyet megosztanak egymással, és ezek az atomok által megosztott elektronok jelentik a kovalens kötést. (A másik két alapvető kötéstípusról az ionkötésről és a fémes kötésről itt nem ejtek szót, mivel a megértés szempontjából nincs jelentősége.). A kovalens kötés révén olyan molekulák jönnek létre, melyekben a vegyérték elektronok párosával helyezkednek el, és ezek az elektronpárok vagy kötés létrehozásában vesznek részt, vagy csupán az egyik atomhoz tartozva, ún. nemkötő elektronpárokként léteznek.

Az ábra az oxigén molekula elektron-szerkezetét mutatja. Pirossal a közössé vált két elektronpárt, szürkével a nem kötő elektronpárokat mutatja a rajz. (Az oxigén molekulában ugyanis kettős kovalens kötés köti össze az atomokat.) Látható, hogy az elektronok párosával helyezkednek el, mert ez stabilitást kölcsönöz a molekulának. A szabad gyökök párosítatlan elektront vagy elektronokat tartalmaznak, és a párosítatlan elektron(ok) jelenléte magasabb reakciókészséget kölcsönözhet e szabadgyököknek. A fenti rajz szerint az oxigén molekula tehát nem szabad gyök, mivel csak párosított elektronokat tartalmaz. És ha most az a téves képzet fogalmazódna meg a kedves olvasóban, hogy a kémia pofonegyszerű dolog, és már nem is értik, hogy kaphattak ötösnél rosszabb kémiajegyet annak idején az iskolában, akkor itt megjegyzem, hogy azért ez csak az első közelítés. Ami például az oxigén molekulát illeti, közelebbről megvizsgálva úgy viselkedik, mint aminek párosítatlan elektronja(i) van(nak). Ez kísérletesen könnyen eldönthető a molekulák mágneses tulajdonságainak vizsgálatával. A párosítatlan elektronokat tartalmazó molekulák ugyanis paramágnesesek (vagyis a mágneses mező vonzza őket). Az oxigénmolekula paramágneses tulajdonságát jól magyarázza a kovalens kötés molekulaorbitál elmélete, amelynek részleteivel nem akarom ehelyt ijesztgetni a nyájas olvasót. Kérem higgyék el, hogy a molekulaorbitál elmélet szabályai szerint úgy kombinálódnak két oxigén atom elektronpályái, hogy azokon nemcsak egy, de mindjárt két elektron is párosítatlan marad. Igen, kedves szabadgyökfóbiás, antioxidánsokat két marokkal magába tömő kedves olvasó, ebből bizony az következik, hogy a minket éltető oxigén az szabadgyök. (folyt. köv.)

Bevezetés. Miért indult ez a blog?

(a szerző kutatóorvos, egyetemi tanár) 

Mielőtt bárki kikérné magának, hogy neki ugyan nem barátai ezek a „káros molekulák”, szeretném leszögezni, hogy a címet komolyan gondoltam. Ha erre olyan visszavágás érkezne, hogy „embert barátjáról…..”, akkor azt is büszkén vállalom. Igen, kedvelem a szabad gyököket. De mivel kutatóféle volnék, s mint ilyen, illene precízebben fogalmaznom, ezért mindjárt pontosítok, mielőtt kémikus kollégáim megrónának a helytelen terminus technicusért: kedvelem a reaktív oxigén intermediereket. Na ez az a pont, ahol sokan sarkon fordulnának (ha az interneten lennének sarkok), így gyorsan visszakozom, és próbálom tisztázni az eddig tett állításokat és fogalmakat. Elsőként mindjárt azt, hogy miért indítottam ezt a blogot a szabad gyökökről. Első válasz: hogy megosszam a világgal, amit tudok róluk. Második válasz, mert muszáj volt. Az igazság valahol a kettő között van. Valóban vállaltam blogindítási kötelezettséget a Nemzeti Kiválóság Programtól kapott Szentágothai János Ösztöndíj-pályázatomban, és hát az ígéret szép szó…. Másrészt ki tudja, akár még jó is kisülhet ebből a blogosdiból.

Úgy gondolom, a következőket kellene itt tisztába tennem:
1. Mik azok a szabad gyökök? (februárban megírom)
2. Miért inkább reaktív intermedierek? (márciusban megírom)
3. Akkor most károsak, vagy sem? (márciusban megírom)
4. Mi az oxidatív stressz? (áprilisban megírom)
5. És mit kutatunk mi ezeken a szabad gyö… (bocsánat: reaktív oxigén intermediereken) (májusban megírom)
6. Folyt köv (júniustól havonta megírom)